Álmomban olykor vissza-visszatérek
a múltba, ahol a régi képek élnek.
Ahol a nagymamám hozza az illatos kávét,
nyári este szeretete örökké átér.
Szívemben csoszogó léptei lüktetnek,
emlékek sora, mit sohasem felednek
lelkemnek csapdosó, fájdalmas lángjai,
mosolya velem van, de mégis távoli.
Közeledik, de már többé nem ér ide,
nem int felém óvva ráncos keze,
de útjaink álmomban összefutnak,
múltat, jelent összehoznak.
Csendes, békés táncukat járják
el kint a hajlongó, élénkzöld fák:
nyugvó napfény játszik a falakon,
megdermedt idő uralkodik alkonyon.
Álmomban olykor vissza-visszatérek
vendégségbe a múltba, ahol éltem,
ahol olykor vár egy illatos kávé,
s nagymamám szeretete, mely örökké átér.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Csodaszép keretet alkot, és a mondanivalója és megérintő. Nehéz elengedni azt, aki közel áll hozzánk! Nagyon szép vers. Köszönöm! Krisztina
VálaszTörlésNehéz elengedni, de mégis muszáj, mert az nem választás kérdése.
VálaszTörlésElengeded, de valójában örökké veled marad...
Én köszönöm Neked!